Pár hónapja vívódok egy bizonyos írással, méghozzá a könyvemmel. Úgy bizony, könyvet írok. Vagyis csak írtam. Több, mint fél év kellett, hogy rájöjjek: nincs túl sok értelme húzni az egészet, hiszen úgysem fogom befejezni. Pedig hogy megszerettem a szereplőimet! Viszont mégsem akarom, hogy kárba vesszen az eddigi munkám. Ha nem is publikálom az összes eddigi megírt fejezetet, szeretném megmutatni nektek egy darabot belőle, amit akár egy novellának is tekinhettek, a végén egy furcsa kis megtoldással. Remélem tetszeni fog nektek. A fejezet eredeti címe: Prológus - A bevezető történet. Szívesen fogadok minden egyes megjegyzést.
A bevezető történet... és a váratlan befejezés
-
Ismerek egy történetet, miszerint élt egy fiú.
- Sok ilyen történetet ismerünk már.
Unalmas…
-… miszerint élt egy fiú, aki vak
volt. De ez a fiú mégsem érezte magát tehetetlennek. Sőt, mi több, még egy
szuperképessége is volt.
- Nem vagyunk már gyerekek – dörmögte
az orra alatt Kathy, aki egy látássérült kislány volt.
Egy jó pár évvel ezelőtt, miután egyedül maradtam, jelentkeztem
önkéntesnek a Szociális Központba, hogy felolvashassak a látássérült
gyerekeknek.
A Szociális Központ régen csoportfoglalkozásokat
rendezett, amin vak emberek vettek részt, és különböző programokkal tették
színesebbé az életüket. Ám az évek során máshogy alakultak a dolgok…
A Központ nagyobbá bővült, és egy
külön speciális bentlakásos iskolát nyitottak a látássérült gyerekeknek. Az
ember szívtelennek gondolhatja az olyan embereket, akik beadták egy ilyen
iskolába a gyermeküket, mégis meg kellett tenniük, hiszen élnek olyanok is,
akiknek nincs idejük arra, hogy gyerekeiket tanítgassák és gondozzák, vagy
éppen pénzük, hogy gondozót hívjanak. Mégis sajnálatos módon a legtöbb gyerek
árva volt, akik valamilyen balesetben elvesztették szüleiket, megsebesültek, és
bekerültek az iskolába.
Az intézmény érkezésemmel vidám hangulatot kölcsönzött az egész
épületnek. A falakon a vak gyermekek amorf rajzai díszelegtek, és aki csak arra
járt, minden egyes művet megmosolygott. A tanárok és gondozók szeretetteljesen
nevelték és tanítgatták a gyerekeket. Az ember azt várhatná, szebb és vidámabb
helyet nem is lelhetne Charlestonban, ez mégsem volt igaz. Örömnek és
boldogságnak helye sem volt az iskolában. Ezek a gyerekek üresnek és kirekesztettnek
érezték magukat, mert elzárták őket a külvilágtól, és megfosztották a
gyönyörtől, amit szemeikkel láttak. A hely már-már felvette a maga borongós
hangulatát, amíg meg nem jelentem én.
A semmiből felbukkanva jelentkeztem. Ahogy beléptem az intézmény ajtaján,
elfogott a fertőtlenítő illata, ami szélsebes emlékként rohamozta meg az
érzékszerveimet. A falon tapogattam, és nagyot dobbant a szívem, amikor kezembe
akadt a régi korlát, ami ugyanott porosodott, ahol régen is. Az emberek
furcsállották, hogy miért is jelentkeztem önkéntesnek, amíg bele nem botlottam
Hailey-be, akinek csilingelő és életvidám hangját már a folyosó végéről
hallottam.
Hailey volt az egykori csoportfoglalkozás vezetője, ami évtizedekkel
ezelőtt volt megtartva. Hailey mára már az intézmény vezetője lett. Ő volt az
egyetlen, aki megértette a döntésemet, és örültem, hogy egy ismerős hangot hallhatok. Az ott dolgozók is
lassan megszoktak. Először azt hitték, hogy valamiféle beteg játszmát űzök a
látássérült gyerekekkel, amíg meg nem tudták, hogy én magam is vak vagyok.
Ahogy teltek a hónapok, az alkalmazottak is megkedveltek, és az egész
társasággal összeszoktunk.
Minden héten jártam felolvasni a gyerekekhez. Legtöbbször én találtam ki
a történeteket, vagy éppen egy velem megtörtént eseményt meséltem el nekik. Ők
mindig csak kinevettek, mikor éppen egy furcsa történetet olvastam fel a
naplómból, és sosem hitték el, hogy az az igazság. De nem bántam. Senkitől sem
várhattam el, hogy elhiggyék a hihetetlen életemet. Még én magam sem dolgoztam
fel.
Megérkezésemkor az egész iskola kivirult. Az ebédlő már be volt
rendezve, és a székeket úgy pakolták egymás mellé, hogy kört alkossanak. A
felolvasásnál nem csak a gyerekek vettek részt, hanem a tanárok és a gondozók
is. Mindenki élvezettel hallgatta az izgalmas történeteimet, és gyakran
nevettek egy-két mulatságos részen, vagy viccemen. Igazából nem tudták, hogy a
történet, a múlt, amit elmesélek nekik, mekkora sebet ejtett rajtam évekkel
ezelőtt, mégis örültem, hogy olyanokkal lehettem, akik olyanok voltak, mint én.
Kathy egy talpraesett lány volt, és őt szerettem a legjobban.
Különlegesnek tartottam, mert emlékeztetett valakire: a legfontosabb emberre az
életemben. Habár Kathy is látássérült volt, és talán ő szenvedte el a
legtöbbet, mégis csodálatos személyiséggel rendelkezett. És nem csak azért,
mert az egykori szerelmemet láttam benne. Okos lány volt, vicces, akaratos, és
kissé harsány is. De ez a tulajdonsága mosolyogtatott meg a legjobban. Mert őrá emlékeztetett. Kathy-nek mindig volt
egy-egy szellemes megjegyzése, amit a történetembe beleszúrt, és ilyenkor
hatalmas kacajok törtek ki. Senki sem értette, hogy én miért nem nevetek ezeken
a megszólalásokon, pedig én is mulatságosnak tartottam. Mégsem nevethettem,
mert a fájdalmas emlék meggátolta a nevetést.
Jól emlékszem az első alkalomra, amikor
felolvastam. Mintha mindent újból átéltem
volna…
- Nos, pedig ez a történet igaz – és
már nyitottam is ki a füzetemet, ami egyben a naplóm is volt. Minden egyes
alkalommal abból olvastam fel a gyerekeknek. Ám mielőtt belekezdtem volna a
felolvasásba, megtorpantam, és meggondoltam magam. Ezt a történetet a saját
szavaimmal is el tudom mondani.
Ismerik egy történetet, miszerint élt egy fiú, aki vak volt. De ez a fiú
mégsem érezte magát tehetetlennek. Sőt, mi több, még egy szuperképessége is
volt. Ez a fiú ugyanolyan volt, mint ti. Vagyis lett volna. De valaki
megmentette az életét. Ám az a valaki egyáltalán nem volt olyan jó ember, mint
azt a fiú gondolta. Mégis hálás volt neki, mert ha nem mentette volna meg,
sosem találkozhatott volna azzal a lánnyal, aki végül élete szerelme lett.
Kathy, most figyelj, hamarosan
várom a szellemes megjegyzésedet. Addig gondolkozz egyen, míg elkezdem ezt a
történetet.
Akár hiszitek, akár nem, minden a 19. században kezdődött,
Észak-Karolinában, Charlestonban, pontosan ebben a városban. Minő véletlen, nem
gondoljátok? Csakhogy akkor más idők jártak. Ti még nem tudhatjátok, gyerekek
vagytok, de akkor a világ minden táján furcsa szokások uralkodtak. A férfiak
frakkban jártak, a nők abroncsos ruhákban, és minden nap nyakatekert fonatokat
és kontyokat viseltek a hajukban. Mégis nem csak a megjelenésük volt elegáns,
hanem maga a jellemük is. Ezek az emberek mindenkit magáztak, és csak azokkal
tegeződtek, akikkel nagyon jó barátságot ápoltak. A férfiak pedig, amikor
szerelmesek voltak, nem kapcsolatot indítványoztak a női féllel, hanem
megkérték a kezüket. Furcsa, nem gondoljátok? Nos, ebben a korban élt
Christopher Perley, aki később megváltoztatta a nevét Fate-re. Erre majd máskor
rátérünk.
Nemcsak azért érdemes
megemlítenünk ezt az ifjút, mert mondjuk, róla szól a történet, hanem mert nem
igazán erkölcsösen élt. Habár ez az ifjú tanonc még csak tizenhét éves volt,
mégis a nők hódítójaként ismerték. Könnyű volt az élete, mert egy kereskedő
családból származott. Habár nem voltak annyira gazdagok, mint a bárók és a lord
emberek, mégis jómódban éltek, és gyakran rendeztek nyári bálokat a birtokon.
Amikor éppen Mr. Perley nem a szövőgyárat igazgatta, akkor szervezték
feleségével és lányukkal a bálokat. Gondolnunk sem kell, Christopher az ilyen
esteken ismerkedett meg a gyönyörű és telt idomokkal rendelkező hölgyekkel,
akiknek rögtön el is nyerte a szívüket. Viszont ahelyett, hogy elfogadta volna
a szerelmüket, csak játszadozott velük, míg egy nap a világ leggyönyörűbb lánya
be nem toppant a bálterembe.
Miss Gardener és családja nemrég
érkeztek Londonból, és mivel a Perley családdal remek kapcsolatot ápoltak, Mr.
Perley rögtön meghívta a családot a bálra. Christopher itt ismerkedett meg
Elizabeth-tel, akibe rögtön bele is szeretett, és szerencséjére a lány is
viszonozta érzéseit. Minden est végén Christopher csókot lopott a lánytól, és
már azt tervezgette, mikor kéri meg a kezét. Ám ahhoz még túl fiatal volt, hogy
elkötelezze magát, Elizabeth viszont fejben már azt ötletelte ki, hogyan is
köthetné meg ezt a jó partit.
Nagy nap volt Christopher életében, amikor az apja először vezette körbe
a szövőgyárban. Csodálattal figyelte az ott dolgozó embereket, és nem kicsit
volt eltelve magától attól a gondolattól, hogy egy nap ő fogja vezetni azt a
hatalmas és jól menő szövőgyárat. Az anyja is jelen volt, és a munkásokat
igazgatta, közben apjával pedig a gépeket járták körül, aki mindenféle hasznos
tanáccsal látta el a fiát. Christopher azt gondolta, hogy az volt élete legjobb
napja, míg bekövetkezett egy tragikus dolog, ami az egész család életét
tönkretette.
Az egész csupán csak egy felelőtlen és naplopó munkás hibája volt, aki titokban
rágyújtott a pipájára. Az egész szövőgyár porig égett, amikor robbanás hirtelen
bekövetkezett. Az emberek reagálni sem tudtak rá, és rengeteg alkalmazott élete
veszett oda egy felelőtlen munkás miatt. A gyár azon részén senki sem maradt
életben. Habár a túloldali szárnyon minden gép érintetlen maradt, az már nem
számított. Ugyanis nemcsak a munkások vesztették el életüket, hanem Mr. és Mrs.
Perley is.
Christopher akkor ismerte meg azt az embert, aki megmentette. Azt hitte,
hogy ő is meghalt, amikor minden megsemmisült körülötte. Nem hallott, nem
látott, és nem érzékelt semmit. Az élet egy szempillantás alatt csúszott ki a
lába alól, és csak a sötétség marcangolta már, míg meg nem jelent valaki. Az
alakot nem láthatta, hiszen az égvilágon semmit sem érzékelt maga körül a
szemeivel, csak a felemésztő sötétséget, mégis összerezzent az alak furcsa és
érdes hangjára, ami felriasztotta őt kétségbeeséséből. A férfi azt mesélte
neki, hogy megmentheti őt, élheti tovább az életét, és még egy képességet is odaajándékoz
neki, ami bearanyozza az életet. Igen,
biztosan meghaltam. Ez volt a gondolata Christopernek, ugyanis egy hang sem
jött ki a torkán, mert teste nehézsége és fájdalmával volt elfoglalva. Úgy
érezte, mintha húzná le valami súly, ami soha nem akar megszűnni. Ám hirtelen a
fájdalom abbamaradt, és valami éles fény jelent meg lelki szemei előtt. Christopher
többé nem látott. A robbanásban elvesztette látását, mégis összemosódott és
színes fények villództak a szeme előtt, míg szép lassan valamennyire
kitisztultak ezek a fények, és homályos, piros színben meglátta nővére arcának
körvonalát. Minden olyan furcsán festett…
A haja zöld formákban mosódott össze, arca szépsége pedig egy
szempillantás alatt tűnt el. Mégis a legszembetűnőbb nem is a furcsa látásmód
volt, hanem hogy egy sötét alak foglalt helyet a nővére mellett, akinek csak
teste körvonalait tudta kivenni. És ahogy megszólalt a férfi, rögtön felismerte
őt érdes hangzású hangjáról.
A nővére kétségbeesetten szólongatta őt, de Christopher torkán egy hang
sem jött ki. A kiáltások elvesztek az elfojtott csöndben.
- Christopher! Térj magadhoz!
Ám nővére kiáltásait elnyomta a sötét alak visszhangzó szavai, akinek
nem értette furcsa beszédstílusát.
- A túlvilág adott neked még egy
esélyt. Ha élsz ezzel, folytathatod életed, ám mégis meg kell felelned az
elvárásoknak.
Christopher szenvedett. Kiáltott volna, de egy hang sem jött ki a
torkán. Azt kiáltotta volna, hogy nem számít, nem érdekli az élet, csak fosszák
már meg őt a szenvedéstől. Nem akar tovább élni, csak ne kelljen szenvednie. Ám
mielőtt valóban sikerült volna megszólalnia, a nővére kétségbeesetten zokogta
az igenlő választ, miszerint elfogadnak bármilyen feltételt, csak hadd élhessen
tovább az öccse. Akkor viszont még nem tudták, hogy kivel van dolguk, és ki
keseríti meg később mindkettejük életét.
Mi meg fogjuk tudni? Valószínűleg nem. Akárki is volt Christopher Perley,
nem számít, ugyanis minden csak kitaláció. Most pedig fújd ki magad, térj
vissza a megszokott világba, és gondolj bele, mi értelme is volt elmesélni ezt
a történetet, ha utána úgyis bevallom, hogy az egész egy hazugság? Azért, hogy
pár pillanatra elrepíthesselek a fantázia világába. Hogy egy pillanatra
megszűnhessen minden fájó tényeződ.
Drága Jane!
VálaszTörlésNagyon érdekes történetet írtál és a befejezés igazán meglepő és váratlan volt. Szívesen olvastam volna tovább Christopher életét és azt, hogy hogyan alakul a szerelme. Gratulálok a történethez, nekem nagyon tetszett! :)
Ölel,
Dorothy L.
Kedves Dorothy!
TörlésNagyon örülök, hogy írtál, főleg mert te írtál nekem. Jó érzés ilyet olvasni olyantól, ami olyan csodálatosan ír, mint te.
Igazán köszönöm, és örülök, hogy tetszett!
Puszi, Iza.
Nagyon jó lett! Nem találok rá szavakat... no comment.....
VálaszTörlésÓ, Köszönöm! Olyan drága vagy! :)
Törlés